Üzempszichiátriai Hírlevél No. 6

A Magyarországon kevésbé ismert, ám angol nyelvterületen divatos és sikeres írónő, Anne Perry – nem tévesztendő össze a betegápolás elméletéről és gyakorlatáról több könyvben, többek társaságában értekező Anne (Griffin) Perryvel – ma tölti be 70. életévét. Némi fantáziával természetesen felsorolható számtalan érv, melyek e hírlevél hasábjain saját jogon is helyet biztosítanának a történelmi időkben játszódó, rejtélyes detektívregények szerzőjének, William Monk megmintázójának (aki a változatosság kedvéért Adrian Monkkal nem keverendő – bár ha a lingvisztika eltérésekben megmutatkozó egyezőség-elvét tartjuk szem előtt, talán mégis rokonságban állnak…) E szép évforduló kapcsán azonban itt fontosabb, hogy Juliet Hulme is 1938. október 28-án született. Ennek így látszólag ugyan semmi értelme, de ha összekapcsoljuk a két nevet és a szóban forgó időpontot, erre jutunk: Londonban 1938. október 28-án látta meg a napvilágot Anne Perry, aki a keresztségben a Juliet Marion Hulme nevet kapta.

„Az Anne Perry nem írói álnév, hanem a hivatalos és egyetlen nevem” – mondja az írónő a honlapján. Ha így van, akkor természetesen a „boldog születésnapot” kizárólag Miss Perry-t illeti. De azért mi mégis foglalkozzunk egy kicsit a nemlétező Hulme kisasszonnyal. És mivel őt – ezek szerint – ma sehol nem találnánk, tekintsünk a régmúltba. Nem kell egészen Monk idejébe, a 19. századba visszatérnünk, elég az 1950-es évekig kalandoznunk. De nem a ködös Albionba, hanem a párás Aotearoába. Ott is a christchurch-i Viktória parkba.
1954. június 22-ről 23-ra virradóra Juliet Hulme önmagáról és az elmúlt délelőttön történt eseményekről a következőket mondta: „15 éves vagyok, a szüleimmel élek. Az utóbbi két évben nagyon közel kerültem Pauline Yvonne Parker Rieper-hez. A kapcsolatunk az iskolában kezdődött. Gyakran járt nálam és én is gyakran látogattam meg őt otthon, ezen kívül napi rendszerességgel telefonáltunk egymásnak. [A szüleim válása miatt apámmal Dél-Afrikába kell költöznöm.] Pauline velem akart jönni és én is azt szerettem volna, ha jön. Beszéltünk egymással erről és mindketten úgy véltük, hogy az anyja akadályt jelenthet. Elhatároztuk, hogy elmegyünk vele a Viktória parkba – ez megfelelő helynek tűnt a probléma tisztázására. Azt is elterveztük, hogy viszünk magunkkal egy harisnyába tekert téglát. […]
Tegnap Pauline felhívott és megkért, hogy kísérjem el őt és az anyját a parkba. Tudtam, hogy ez lesz az a kirándulás. Korábban soha nem voltunk ott együtt. Körülbelül öt évvel ezelőtt én már jártam a Viktóriában, azt viszont nem tudom, hogy Pauline is volt-e már ott.
Tízóraira mentem hozzájuk, nem sokkal délelőtt 11 után értem oda. Vittem magammal egy újságpapírba csomagolt féltéglát. A garázsunk közeléből szereztem. Mikor megérkeztem, odaadtam Pauline-nak, aki beletette egy harisnyába. Miután tízóraiztunk, Mrs. Rieper, a lánya Pauline és én a parkba mentünk. A tégla és a harisnya Pauline táskájában volt. Beültünk a park teaházába, de mivel elszaladt az idő, nem is beszélgettünk a dél-afrikai utazásról.
Teázás után lesétáltunk a fák közötti úton. Mrs. Rieper kis idő múlva azt mondta, hogy forduljunk vissza.
Én mentem elől. Vártam, hogy rátámadnak Mrs. Rieper-re. Aztán hangokat hallottam a hátam mögül. Hangos és dühös hangokat. Veszekedtek. Visszafordultam. Láttam, hogy Pauline megüti az anyját a harisnyába dugott téglával. Elvettem tőle és én is megütöttem vele. Félelmetes volt. Azt hittem, hogy egyetlen ilyen csapás elég a halálához. Kértem Pauline-t, hogy segítsen. Iszonyú volt. Mrs. Rieper rángatózott. Lefogtuk. Amikor otthagytuk, akkor már mozdulatlan volt. Az erős csapásoktól a tégla kiszakadt a harisnyából. Arra nem emlékszem, hogy Mrs. Rieper bármi érthetőt mondott volna. Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meghalljak bármit is. Mindketten visszamentünk a tea-pavilonhoz és azt mondtuk a tulajdonosnőnek, hogy Mrs. Rieper elesett és megsérült.
Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért mentünk a Viktória parkba. Talán abban reménykedtünk, hogy ha ráijesztünk Mrs. Rieper-re, akkor beleegyezését adja, hogy Pauline és én együtt maradjunk… De az első ütés után már tudtam, hogy kénytelenek leszünk megölni.
Ez a háromoldalas vallomás a saját szavaimat tartalmazza. A benne foglalt részletek igazak és pontosak.”
Hírlevelünk sem nem bátorítás, sem nem követelés – a most 70 éves Anne Perry akkor és úgy néz szembe a 15 éves és 8 hónapos Juliet Hulme tetteivel, amikor és ahogy akar. De mivel nem akar, ezért alighanem sajnos arra sem derül fény soha, hogy valójában ő és Pauline Yvonne Parker (vezetékneve az anyjáé – csak a gyilkosságot követően derült ki, hogy az apja, Herbert Detlev Rieper és az anyja hivatalosan nem voltak házastársak) mit értettek azon, hogy „rendkívül közel” álltak egymáshoz.
Fél évvel a tragikus eset előtt, 1953. decemberében – Juliet Hulme édesapjának ösztönzésére – Honora Parker (azaz Mrs. Rieper) elvitte kivizsgálásra a lányát Dr. Bennetthez, aki Pauline-nál „nyilvánvaló homoszexualitás”-t állapított meg. A lány naplójából úgy tűnik, hogy az anyja konkrétan nem közölte vele a „diagnózist”, csupán homályos utalásokat tett arra, hogy az egészségi állapota romlott (értsük ezt jelzőként is!), és arra, hogy ez a Juliet Hulme-val való barátkozásának a következménye. Ráadásul azzal fenyegetőzött, hogy teljesen eltiltja Pauline-t Juliet-től.
A korabeli szaksajtó természetesen „komoly” értekezéseket írt a lányok elmeállapotáról. Bő 50 év távlatából viszont – ellentmondva ezeknek a tanulmányoknak – az érintettekkel készített újabb interjúk nélkül is kijelenthető, hogy a (betegségként azonosított) másságtól való szülői rettegés áttételes félelmet szült a gyermekekben, ami nagyban hozzájárult a „10 leghíresebb új-zélandi bűncselekmény” egyikének elkövetéséhez.
De mindezek ismeretében vajon mit válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy ki hibázott és hol? Az ok a leszbikusokkal szembeni tolerancia hiánya? Egy, az ’50-es években történt esetet illetően ez értelmetlen felvetés. Akkor talán egy fiatal (ál)tudomány szűklátókörűsége volt a probléma? Ez még értelmetlenebb.
Az az igazság, hogy sehol nincs számonkérnivaló – még a kétségbeesetten szerelmes (legalábbis ha valóban ezt jelenti a „rendkívül közel”) lányokon sem. Egy ilyen bűncselekmény – az LGBT / LMBT domesztifikálásának ellenére, vagy talán éppen ezért – ma már nehezen lenne magyarázható.
És az anomália éppen ebben rejlik: a legkézenfekvőbb indítékként pontosan ugyanazt lehetne beazonosítani, amit a Parker-Hulme eset kapcsán a (szakmabeli és csak műkedvelő) kortársak a legvalószínűbbnek tartottak. Nevezetesen, hogy a cél mindössze az adrenalin-szint növelése volt.
Nos, ennyit a régmúlt (félmúlt) ostobaságáról. Boldog születésnapot Juliet Marion Hulme!

Juliet Hulme itt közölt, 1954. június 22-i és 23-i vallomása a christchurch-i városi könyvtárak levéltári anyagának szerkesztett változata. A kritikai megjegyzések részben az ügy tárgyalásának sajtóbeszámolóira, részben Julie Glamuzina és Alison J. Laurie Parker & Hulme: A Lesbian View című könyvére, részben pedig Dr. Reginald Medlicott esettanulmányára vonatkoznak, illetve ezeken alapulnak.